Irodalom



Ajánlásaink:
  • Jeanne Ruland: Az állatok ereje végigkíséri életünket, Bioenergetic Kiadó, 2005
  • Ted Andrews: Az állatok szimbolikája, Spirituális beszéd az ember és állat között, Alexandra, 2003
  • Gabrielle Roth: Térképek az extázishoz, Édesvíz, 1997
  • Carlos Castaneda
        Könyvei letölthetők az Új Kor Klub ezoterikus könyvtárából
  • Armando Torres: Találkozók az utolsó Naguallal - Beszélgetések Carlos Castanedával
  • Carlos Castaneda: Mágikus gyakorlatok
  • Carlos Castaneda: Don Juan tanításai
  • Carlos Castaneda: Ixtláni utazás
  • Carlos Castaneda: A Sas ajándéka
  • Carlos Castaneda: Az erő második köre
  • Carlos Castaneda: A csend ereje
  • Carlos Castaneda: A Végtelen aktív oldala
  • Carlos Castaneda: Az álmodás művészete
  • Carlos Castaneda: Mesék az Erőről
  • Carlos Castaneda: Másik világ kapujában
  • Sandra Ingerman – Lélekvisszahívás. Elveszett énrészeink visszaszerzése egy ősi sámán módszer felelevenítésével, Amritana, 2008
  • Erdoes Richard, John Deer Lame Fire: Sánta őz, a sziú indián sámán, Filosz, 2004
  • Marlo Morgan: Vidd hírét az Igazaknak, Magyar Könyvklub, 2001 és Terebess Ázsia e-tár
  • Michael Harner: A sámán útja: erő és gyógyítás megváltozott tudatállapotokban, Édesvíz, 1997
  • Piers Vitebsky: A sámán, Helikon Kiadó, 1996
  • Mircea Eliade: A samanizmus, Osiris 2005
  • Felicitas D. Goodman: Transz, Leviter, 2003
  • Stanislav Grof - Christina Grof: Spirituális válság Krízisek a belső átalakulás útján, Pilis-Print Kiadó, 2007
  • James George Frazer: Az aranyág, Osiris, 2005
  • Hoppál Mihály: Sámánok Eurázsiában, Akadémiai Kiadó, 2005
  • Hoppál Mihály - Szathmári Botond - Takács András: Sámánok és kultúrák, Gondolat,
  • Hoppál, Mihály: Sámánok. Lelkek és jelképek, Budapest, Helikon Kiadó, 1994
  • Jeremy Narby-Francis Huxley: Sámánok. Ötszáz év a tudáshoz vezető ösvényen, Generali Press
  • Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben, Akadémiai Kiadó, 1998
  • Kabay Lizett: A táltos színeváltozása, Mentor, 2005
  • Ram Dass - Paul Gorman: Hogyan segítsek? Szellemi inspiráció és érzelmi támasz a segítségnyújtáshoz, Ursus, 1999
  • Jonathan Horwitz: Minden élet összefügg  
    http://www.samanizmus.hu/jonathan_horwitz_minden_elet_osszefugg-web.pdf

    (forrás: www.samanizmus.hu)
  • Joan Halifax: Sámánhangok, Filosz, 2006
  • Holger Kalweit: Sámánok, gyógyítók és javasemberek, Filosz, 2009

Az utóbbi négy könyv fordításáért köszönet Földes Györgynek, Hatfaludi Juditnak és Schmidt Sárának.

Honlapok:
Jonathan Horwitz : www.shamanism.dk
Sandra Ingerman: www.sandraingerman.com
Michael Harner: www.shamanism.org

Cikkek, írások:


Jonathan Horwitz: 

Hazatérés

Sámánmunka lélekvesztés esetén

Fordította: Schmidt Sára
Jonathan Horwitz
Fordította: Schmidt Sára
A sámánok évezredek óta tudják, hogy világunkban a betegségek és más egyensúlyvesztések egyik fő oka a „lélekvesztés”. A sámán képes arra, hogy megváltoztassa tudatállapotát és így kapcsolatba lépjen egy másik valósággal, amit gyakran szellemvilágnak hívnak. A sámán ismeri a szellemvilágot, tudja hogyan mozogjon benne. Célja, hogy a segítő szellemektől és tanítóktól segítséget és tanácsot hozzon saját magának és közössége tagjainak. Előfordul, hogy a sámán elveszett lelket keres. Ha megtalálja, visszahozza és egyesíti a fizikai testtel. Ezt nevezik „lélekvisszahozásnak” vagy „lélek­vissza­té­rí­tésnek”.

A lélekvisszahozás gyakorlatába váratlanul csöppentem bele, amikor néhány évvel ezelőtt Szápmi (Lappföld) finn részén, Inariban jártam. Egy számi (lapp) asszony így szólt hozzám: „Valaki ellopta a lelkemet. Vissza tudná hozni nekem?”
Erővesztéssel találkoztam már sámánmunkám során, de senki sem fordult hozzám azzal, és saját segítő szellemeimtõl sem kaptam még azt a feladatot, hogy induljak el és keressek meg egy lelket. Bár ez az idõk kezdete óta az egész világon része a sámánok munkájának, számomra új feladat volt.

Mi a lélek?

Minden ember az életéhez szükséges erővel születik e világra, s ennek egy része lélek formáját ölti. Bár felnevelkedésünk során mindnyájan találkozunk a lélek fogalmával, sokan bizonytalanok abban, mi is a lélek, s hogy egyáltalán létezik-e.
Én általánosságban úgy gondolok a lélekre, hogy az életünk szikrája, lényegünk, életenergiánk. A mindenség animista megtapasztalása alapján minden dolognak van lelke, és ezért minden, természetéből adódóan, él. A sámán tudja ezt, és tudatállapotának megváltoztatásával képes kapcsolatba kerülni e lélekesszenciákkal.
A sámán kommunikál ezekkel a lelkekkel és sok mindent ta­nulhat tőlük, esetleg arra is megkérheti őket, hogy segítsék a gyó­gyításban.
A természeti népek többsége úgy tartja, hogy az állatoknak — az embert is beleértve — legalább két lelkük van. Az egyik a testhez kötött, vagy maradó lélek. Ez a fizikai testhez tartozik és fel­ügyel a normál testfunkciókra, például a növekedésre, a légzésre, az emész­tésre, a szívverésre, a vérkeringésre, a szaporodásra és az összes ter­mé­szetes testciklusra.
A másik lelket gyakran szabad vagy bolygó léleknek nevezik. Ez érez, érzelmei vannak, s éjszaka, álomban, vagy a sámán lé­lekutazása során elhagyja a testet. Sőt, az inuitok (eszkimók) és más népek azt tartják, hogy minden testrésznek saját lelke van. Az evenkik pedig — akiktől a sámán szó származik — úgy tudták, hogy az emberi lénynek nem kevesebb, mint hét lelke van, s azoknak mind más és más a feladata.

Mi a lélekvesztés?

A lélekvesztés az, amikor az éltető, szabad lélekesszencia egy része elhagyja testünket, s többé már nem vagyunk erõnk teljében. A lélekvesztés a lélek alkalmazkodási-túlélési mechanizmusának tekinthető.
Több vadállatról — például a rókáról és a farkasról — ismeretes, hogy képes lerágni saját lábát azért, hogy megmeneküljön a csapdából. Az emberi psziché (lélek görögül) ugyanezt teszi. Ha túl nehéz az élet, a lélek leginkább érintett része elhagy ben­nünket. A fő organizmus életben marad, miközben az elveszett rész elsodródik. Ha szerencsénk van, az utóbbi hamarosan visszatér, ha nem, sosem látjuk viszont. Ez a lélekvesztés.

Hogyan következik be a lélekvesztés?

Munkám során azt tapasztalom, hogy a lélekvesztés legtöbbször azért következik be, mert elajándékozzuk lelkünket. Mint fentebb írtam, mindnyájan az élethez szükséges erőmennyiséggel születünk, csakhogy a felnövekedés, szocializálódás folyamatában tör­ténik valami fontos: tanítanak bennünket. Megtanítanak, ho­gyan „illeszkedjünk be”, és tanítóink — legyenek azok szüleink és családunk, iskolai tanáraink, játszótársaink, vagy akár a kutyánk vagy a macskánk — mind-mind mutatják nekünk, hogyan épül fel a világ — szerintük. Akad, aki jól próbál bennünket tanítani, s amennyire lehet, figyelembe veszi azt is, hogy kik vagyunk, eddig kivé lettünk. Mások pusztán saját vágyaik, kí­ván­ságaik szerint próbálnak formálni vagy irányítani bennünket.
Nagyon korán megtanuljuk, hogy bizonyos válaszaink a környezetre nagy valószínűséggel milyen pozitív és negatív eredményt hoznak. Ez sokszor a személyes érintkezés és fejlődés egész­séges formáihoz vezet, feltéve, hogy kiegyensúlyozott, tudatos emberek neveltek fel bennünket. Más ese­tekben azonban vágyunk, hogy mások kedvére tegyünk, önmagunk megtagadásához vezet.
Sok gyerek már kicsi korában kezdi odaadni erejét szüleinek, akik elfelejtették, vagy sosem hallották Kahlil Gibran szavait: „Gyermekeid nem a te gyermekeid.”
Ha a szülők kiegyensúlyozatlanok vagy súlyos problémáik vannak önmagukkal, sokszor az egészen kis gyerekre hárul, hogy megpróbáljon otthon egyensúlyt teremteni.
Egyrészt ez gyakran lehetetlen, másrészt, ha olyanok próbálunk lenni, amilyennek szerintünk mások látni akarnak minket, akkor nem lehetünk önmagunk. Ha ez a helyzet tartós, lelkünk elnyomott vagy elutasított része elhagy bennünket. Ez is lélekvesztés.
Az iskolában arra vágyunk, hogy osztálytársaink elfogadjanak, s ez gyakran olyasmire vesz rá bennünket, amit magunktól talán nem tennénk, például szövetkezünk a többséggel egy „más” gyerek ellen. Az elfogadás utáni vágy gyakran vált át fé­lelembe attól, hogy kihagynak minket valamiből. Később pedig, azért, hogy megtartsuk szerelmünket vagy barátunkat, semmibe vesszük önmagunkat és érzéseinket, s így próbáljuk változatlanul megőrizni a kapcsolatot, mert megtanultuk, hogy ha hűek vagyunk önmagunkhoz, veszélybe kerülhet a kapcsolat.
Csendben szenvedünk, s ezzel elfojtjuk a bennünket éltető belső tüzet. Ez is lélekvesztés.
Egyszer egy olyan nõ kért tõlem segítséget, akinek még kislánykorában meghalt az apja. Ez gyakran önmagában is lélekvesztéshez vezet, ám itt a problémát tovább bonyolította az anya mély gyásza, és az, hogy emiatt inni kezdett. A kislány erőfeszítéseket tett azért, hogy amennyire lehetséges, helyreállítsa a korábbi családi biztonságot, s a maga gyermeki módján próbálta átvenni az apa szerepét. Bár ő maga is össze volt törve, ezt sosem tudta kifejezni, mert attól félt, hogy anyja teljesen összeomlik, s oda lesz az a kevés is, ami a családból megmaradt. Később, felnőttként, ez viselkedési mintává fejlődött nála. Mindig másokon segített, miközben elnyomta saját igényeit. Ezt a pszichológusok ma ko-dependens viselkedésnek nevezik. A sámán lélek­vesztésnek hívja.

Búcsú a lélektõl

A lélekvesztés sokszor hiábavaló kísérlet arra, hogy fenntartsuk valakivel a kapcsolatot, aki elhagyni készül bennünket, vagy már el is hagyott. Például meghal valaki, aki közel állt hozzánk. Hallhatunk történeteket olyanokról, akik a szeretett hoz­zátartozó nyitott sírjába vetik magukat azzal, hogy ők is vele mennek. Sokszor tényleg így tesznek: lelkük egy része eltávozik a halottal együtt. Ez történt azzal a nővel is, aki serdülőként ko­porsóban fekvő, halott apja zsebébe tette a fényképét azért, hogy mindig együtt lehessenek.
Mindnyájan átéltük már az elválás szomorúságát, ahogy elszakadunk valakitől, akit mélységesen szeretünk, s tudjuk, hogy talán sosem látjuk többé. Kínzó fájdalmunkat úgy enyhítjük, hogy azt mondjuk: „Mindig veled leszek.” S így is gondoljuk. Lelkünk egy darabját odaadjuk a szeretett embernek. Az a szomorú, hogy szeretetünk, szerelmünk tárgya nem veszi hasznát lelkünknek. Valójában csak növeljük a fájdalmát, sőt meg is betegíthetjük. Nekünk pedig kevesebb erőnk marad arra, hogy megbirkózzunk az elválás fájdalmával és a később ránk váró megpróbáltatásokkal.
A szívátültetés talán lehetséges, a lélek-transzplantáció azonban nem. Az elválás jóval bölcsebb és szeretetteljesebb formája, ha az összes lélekdarabot, amit esetleg a másiktól kaptunk, visszaadjuk: így a búcsúban magunkra találunk.

Traumatikus lélekvesztés

Lélekvesztés traumatikus élmény, például (látott vagy átélt) baleset, műtét, fizikai vagy lelki bántalmazás, vérfertőzés vagy erős fájdalom eredményeképp is bekövetkezhet.
A családon belüli erőszak és a tartós szorongás szintén gyakori oka a lélekvesztésnek. Sokan tapasztalják meg a testen kí­vüliséget, különösen traumatikus élmények idején. Ők azért emlékeznek erre, mert a lélek akkor visszatért. Ha a lélek nem tér vissza, nem marad éles emlék a fájdalomról, csak homályos tudás a történtekről, ha egyáltalán marad emlék.
Bár egy ember sokféle tettével okozhat lélekvesztést másoknak, mégis nagyon ritka az, hogy valaki szándékosan veszi el másik ember lelkét. Akik ezt teszik, azok lelke általában annyira sérült és alultáplált, hogy egyetlen módot ismernek az erőszerzésre: valaki mástól veszik el. Az ilyen emberek gyakran fiatalon halnak meg, de általában még ez előtt mély sérüléseket okoznak másoknak.

A háború áldozatai

A globális mérleget tekintve valószínűleg a háborúskodás a lélekvesztés legfőbb oka. Mindenki veszít benne. A kereszttűzbe került civilek, családjaik és szeretteik, nem is beszélve magukról a katonákról és az ő szeretteikről. Még a „győztes” háborúból hazatérő katonáknak is gyakran rendkívüli nehézséget jelent a beilleszkedés a civil életbe. Sokszor próbálják drogokkal és al­kohollal kitölteni a lelkükben támadt űrt, s a feszültség gyakran ismét erőszakos viselkedéshez vezet.
Említésre méltó, hogy a diné (navahó) nép külön szertartással fogadja a visszatérő harcosokat, ez Az Ellenség Ösvénye. Arra szolgál, hogy a harcost megtisztítsák élményeitől és lelkét újra egyesítsék tes­tével, ismét egyensúlyba kerüljön és elfoglalja helyét a közös­ség­ben.
A lélekvesztésnek sok más oka lehet. Nyelvünk bevett kifejezései is gyakran utalnak rá, például szeretetteink halálával kapcsolatban: „nem tudok elszakadni tőle”, „olyan, mintha most is vele lennék”; balesetnél: „halálra rémültem”; ha „magunk alatt vagyunk”, barátaink így próbálják „tartani bennünk a lelket”: „ne hagyd el magad!”; a rossz gyerekből szigorú apja „kiveri” a rosszaságot, az ilyen apa gyakran „lelketlen”. Még egy nagy veszekedés is lélekvesztéshez vezethet: „magamon kívül voltam”, „kihozott a sodromból”.
A huszadik század végén, túlzsúfolt városokban, hozzá nem értő politikusok és a jelek szerint nemtörődöm bürokraták mellett, az elszabadult technológia és globális környezetszennyezés világában nagyon úgy tûnik, hogy életünk egyaránt bõvelkedik lehetõségekben lélekvesztés elszenvedésére és okozására.

Túlélés és alkalmazkodás

Miért következik be lélekvesztés? Ahogy Sandra Ingerman Soul Retrieval [Lélekvisszahozás] című könyvében rámutat, a lélekvesztés általában túlélési és/vagy alkalmazkodási kérdés.
Mindenkinek megvannak a korlátai, mennyit képes elviselni. Mi történik, amikor ezekbe ütközünk és már nem tudunk tovább hátrálni? Ekkor jön el a cselekvés ideje. Azonban néha egy­szerûen lehetetlennek tűnik, hogy megtegyük a szükséges lépést, nincs hozzá erőnk: „Ha megpróbálok valamit tenni, el fog hagyni. S akkor mi lesz velem?”; vagy: „Ha szólok, kirúgnak, s akkor hogyan tovább?”
Ilyen helyzetben a léleknek az a része, amelyik leginkább til­takozik, felismeri, hogy itt az ideje biztonságos helyre távozni. Ezt mind a saját, mind az egész organizmus túléléséért teszi.
Kiváló példa erre a saját életemből az, amikor 1964-ben behívtak katonának. Már két éve próbáltam elkerülni a sorozást, míg végül feladtam. Meglepetésemre, viszonylag könnyen alkalmazkodni tudtam a hadsereghez. Húsz évvel később, egy ne­kem végzett lélekvisszahozás alkalmával jöttem rá, hogy miért: bevonulásom napján elveszítettem lelkem egy nagyon fontos részét, amely talán nem élte volna túl a hadsereget. Ezt a részt húsz évig nem használtam, pedig lett volna mire…

A lélekvesztés tünetei

A lélekvesztés legszélsőségesebb és legdrámaibb formája a kóma. A lélekvesztés tünetei egyébként jelentkezhetnek azonnal is, később is. Az első tünet gyakran az az érzés, hogy az illető elvesztette környezetével a kapcsolatot. Rövidesen úgy érzi, hogy önmagával, a saját testével is elveszett a kapcsolat. Ürességet, fásultságot tapasztal, vagy nem érez semmit, hanem úgy látja saját életét, mint egy filmet, amelyben valaki más a főszereplő.
Akik első alkalommal jönnek hozzám, gyakran egészen világosan kifejezik mindezt: „Nem tudom mi a baj, de mintha elveszítettem volna a kapcsolatot önmagammal.” Ha ez igaz, akkor nagyon komoly a baj, mert gyakran azt is jelenti, hogy saját belső támogató rendszerükkel, reményeikkel, álmaikkal, hitükkel, önbizalmukkal és erkölcsi elveikkel veszítették el a kapcsolatot.
A lélekvesztéstől szenvedő embernek gyakran nehéz őszintének lennie önmagához, más embereket hibáztat, amikor élete ügyei­nek megoldása legtöbbször saját tetteiben rejlik. A „földtől elrugaszkodottság” is a lélekvesztés egyértelmû jele.
Másik fontos tünet az emlékezetvesztés. Egyszer egy nő ezt mesélte nekem: „Az egyetlen dolog, amire házasságom utolsó két évéből emlék­szem, a válási papírok aláírása.”
A visszatérő negatív viselkedési minták, például amikor valaki újra és újra katasztrofálisan végződő kapcsolatokba kevere­dik hasonló típusú partnerekkel, szintén gyakran utalnak súlyos lélek­vesztésre.
A lélekvesztéstől szenvedõk gyakran vonzódnak erõteljes em­be­rek­hez abban a reményben, hogy az erõ egy része le­válik a másikról és kitölti a bennük tátongó ûrt, ahelyett, hogy saját erejük visszanyerésére törekednének. A lélekvesztett emberek szokásos reakciója, hogy az űrt másoktól elvett lélekdarabokkal próbálják kitölteni. Ezt néha úgy álcázzák, hogy újra és újra szerelembe esnek. Így próbálnak új életet kezdeni, vagy legalább új energiát kapni a régi folytatásához.
Fontos jele a lélekvesztésnek, ha valaki képtelen örömet találni az életben. Azok az emberek, akiknek mindig van indokuk rá, hogy miért nem tudják azt tenni, amit szeretnének, akiknek útja mindig el van zárva, akik félelmet éreznek szeretet helyett — könnyen lehet, hogy lélekvesztéstől szenvednek.
A lélekvesztett emberek gyakran keresnek pótlékot az életben, ami lehet bármi: karrier, kábítószer, Internet, szex, szerepjátszás vagy alkohol. A káros szenvedéllyel próbálják kitölteni az eltávozott lélekrész után maradt hiányt.
A gyors megoldás állandó keresése, és ellenkezője, a teljes egy­kedvűség is a lélekvesztés jele. Azonban mindnyájan látjuk — ha nem saját életünkben, akkor másokéban —, hogy ezek a viselkedésminták hosszú távon sosem segítenek, általában inkább rontanak a helyzeten.

A lélek visszahozása a sámángyakorlatban

Bár a pszichológusok és a pszichoterapeuták számára talán az összes eddig leírt tünet szokványosan hangzik, más kultúrákban generációkon keresztül a sámánok kezelték az ilyen eseteket, és ma, a mi társadalmunkban is megkísérlik. A sámán munkamódszere egészen más, mint a modern terapeutáé.
A sámán nem saját tudása, képességei, esze vagy ereje révén próbál segíteni, hanem segítő szellemeire és vezetőire támaszkodik, tőlük kapja a munkához az erőt. Kapcsolatba hozza segítőit a kliens szellemi erejével (lelkével) annak érdekében, hogy azt — ha lehet — visszahozza a kliens testébe.
Ehhez az kell, hogy a sámán ismerje a járást a „szellemek földjén”, és ott erőteljes, tiszta, jól működő kapcsolata legyen a szellemekkel. Ez tapasztalaton és bizalmon keresztül alakul ki.
Amint kapcsolatba lépett a segítő szellemekkel, a sámán elmondja küldetését, majd követi az utasításokat. Végül, ha minden jól megy, megtalálja az elveszett lélekesszenciát és azt vissza is tudja hozni. Így a lélek visszatér igazi otthonába.
Ez ugyan nagyon egyszerűnek hangzik, azonban a valóságban nem az. Sok a buktató. Az a legfontosabb, hogy a sámán so­ha ne felejtse el követni a szellemek utasításait. Orfeusz és Euri­diké története a sámán-lélekvisszahozás klasszikus esete, mely azért nem sikerült, mert a részvevők nem követték az utasításokat.
Nagyon érdekes, hogy ugyanez a történet — majdnem a legapróbb részletekig megegyezően — még az európai kultúra meg­­­érkezése előtt ismert volt több amerikai indián népnél.
Néha a révülés eseményei zavarbaejtőek a sámánmunkát végző számára. Egyszer Dániában kért meg egy barátom lélekvisszahozásra. Egyik panasza gyermekkorára vonatkozó szélsőséges emlékezetvesztése volt. Életének ezt a szakaszát csak más emberek elbeszéléséből ismerte. A szellemvilágban érte tett uta­zásom során segítőim égő házhoz vittek, majd be az egyik szobába, ahol egy kisfiú rekedt a lángok fogságában.
Végül kihoztuk, s utána a fiú láthatólag mutatni akart nekünk valamit. Követtük egy közeli sírdomb tetejére. Segítő szellemeim azt mondták, ezt a gyermeklelket kell visszavinnem a barátomnak. Bár nem volt világos, mi történik, megtettem.
A barátom őszintén elcsodálkozott, amikor elmondtam tapasztalataimat. „Amikor kisfiú voltam, nem nagyon szerettem otthon lenni. Volt egy kedvenc helyem, egy kőkori temetődomb az apám földjén, ott szoktam játszani. Mindig oda jártam fel. Hat éves lehettem, amikor anyám véletlenül felgyújtotta a házat. Engem az utolsó pillanatban mentettek ki.”
A lélekvisszahozás után elzarándokolt gyermekkori otthonához. Már mások laktak ott, de õ a sírdombhoz ment. Ahogy ott állt, végre egésznek érezte magát, úgy érezte, hogy két lábbal áll a Földön, és emlékezni kezdett.
Néhány évvel ezelőtt, egyik kezdő kurzusomon találkoztam egy nővel. Megkért, hogy hozzam vissza elveszett lélekdarabját. Azt válaszoltam, hogy megpróbálom, s amikor a megbeszélt idő­ben eljött, hosszasan elbeszélgettünk. Kiderült, hogy bár felnőtt nő volt, még mindig szövevényes kapcsolatban állt anyjával. Biz­­tos volt abban, hogy anyja elvette lelke egy részét.
Utazásom során a szellemvilág fekete lyukának nevezhető, az Ürességnek nevezett helyre küldtek. Ott találtam rá: álomszerű állapotban lebegett.
Segítő szellemeim közreműködésével eszméletre keltettük. Jóval fiatalabbnak, úgy húsz év körülinek látszott, nagyon elégedettnek tűnt a hellyel és nem vágyott visszatérni. „Itt senki sem bánt” — mondta. Ezzel a lélekkel beszélgetve tudtam meg, hogy kliensem fiatalon szerelmes lett, gyorsan férj­hez ment, hogy elszabaduljon otthonról, ám csöbörből vödörbe esett, és megmenekülés helyett hamarosan újabb börtönben talál­ta magát. Hogy ezt túlélje, lelkének egy fontos része elhagyta őt.
Végül meg tudtam győzni a fiatal lelket, hogy térjen vissza a középkorú testbe.
Amikor elmeséltem, a nő meg volt lepve: „Honnan tud erről? Igen, szörnyű volt, de azt gondoltam, már rég túl vagyok rajta. Tényleg megváltoztatta az életemet. Azóta sosem volt hosszan tartó kapcsolatom, s ezt mindig anyám szekálásának számlájára írtam.”
Segítő szellemeim azt mondták, hogy még két lélekdarabot kell visszahoznom neki. Ezt a következő év folyamán meg is tet­tünk. Kiderült, hogy valóban volt egy lélekdarabja az anyjánál, nála volt viszont anyja lelkének egy része: ezeket elcseréltük. Az utolsó darabot a Középső Világ nem-hétköznapi valóságában ta­láltam meg, abban az utcában, ahol kliensem lakott. A lélekrész a nő házát kereste.
Több dolgot tanultam ebből. Az első, hogy nem mindig azt találjuk meg, amit keresünk, néha egészen mást kapunk. Az emberek gyakran szeretnék, hogy egy bizonyos lélekdarabjuk térjen vissza, de a lélekvisszahozás nem megbízásos munka. A szellemek döntenek.
Néha úgy éreztem, hogy a hozzám fordulónak nagy szüksége lenne a lélekvisszahozásra, szellemvilágbéli tanítóim mégis felvilá­go­sítottak, hogy nem alkalmas rá az idõ, elõször más a teendõ. A másik lecke az, hogy idõnként az, aki lélekvisszahozásért jön, valaki más lélekdarabját hordozza. Ez haszontalan teher, amit el kell távolítani és vissza kell adni.
Végezetül pedig, ha valaki életében kedvező fordulat áll be, az első vagy második lélekvisszahozás, vagy más sikeres spirituális munka után gyakran tudatosabb módon kezd élni. Ennek ered­ményeképpen lelke elkezdi „hazahívni” a többi hiányzó lélekrészt.

Segítségkérés

Gyakran elõfordul, hogy amint a lélekvisszahozásról hall valaki, azonnal megmozdul benne valami. Ugyanilyen gyakori a kérdés: „Magam is meg tudom csinálni?” Úgy érzem, ez a hozzáállás ko­runk egyik fõ betegségét tükrözi — azt az illú­ziót, hogy mi, mint egyének, vákuumban létezünk, függetlenül a közösség, a világ és az Univerzum többi részétől. Végső soron ez a beállítottság az, amely a tőkehozamért kivágja az őserdőt, s nem gondol az ökológiai adósságra.
A sámán munkája a segélykérés. A lélekvesztéstől szenvedőnek szintén segítséget kell kérnie.
Bár álomban vagy sámánutazásban visszatérhet spontán módon lélekdarab, a legtöbbször mégis nehéz szándékosan lélek­visszahozást végeznünk önmagunknak, talán mert egónk olyan buzgón tor­la­szolja el az utat.
Egy kliensem ijedősségről és természetellenes szégyenlõsségrõl panaszkodott. Biztos volt abban, hogy egy korábbi autóbalesetben lélekrészt vesztett. Sámánutazást is tett a baleset helyszínére. Ott pillanatokra látta önmagát, de képtelen volt kapcsolatot teremteni. Amikor én utaztam a helyszínre, a lélekdarab lábát lóbálva ült azon a fán, amelynek az autó nek­irohant.
A lélekdarab panaszkodott a gazdájára, hogy az vakmerő, és szokása szerint értelmetlenül kockáztatott, s ezért megtagadta a visszatérést. A kliensem nevében ígéretet tettem a változásra, így vissza­térés­re tudtam bírni a lelket.

A visszatért lélek gondozása

A lélekvisszahozásban erőteljes hatása a legmeglepőbb. A visszatérő lélek a legtöbb esetben magával hozza annak a helyzetnek az erejét is, amelyben eltávozott, és ezt az erőt üdvözölni kell.
Ez azt jelenti, hogy a lélekvisszahozás után a kliens kénytelen foglalkozni ezekkel az ügyekkel, s ezt feltétlenül előre el kell mon­dani az érintettnek. Emiatt fontos azt is megtudni, hogy a segítségért jövő embernek van-e támogató háttere, legyen az barát, család vagy terapeuta. Ha nincs ilyen, talán más kezelési forma tanácsos.
Egyszer egy terapeuta kért fel, hogy hozzam vissza egy kliense lélekdarabját. Az illető nő és nővére hat éven keresztül vérfertőzés ál­dozatai voltak, 8-tól 14 éves korukig. A nő végül elmondta anyjának.
Bíróság elé került az ügy, és a mostohaapát bűnösnek találták. Mind a terapeuta, mind a nő érezte, hogy megakadtak a mun­kában, s mindketten úgy érezték, mélyebbre kellene menniük. A terapeuta ekkor javasolta a lélekvisszahozást. Sikerült visszahoznom a kliens számára a mostohaapa által fogságba ejtett nyolcéves lélekdarabot, azt az ártatlan, létfontosságú lélekesszenciát, amit az első behatolásoknál elveszített. Később a terapeuta elmondta nekem: „Olyan nehéznek tűnt, mintha elölről kellene kezdenünk az egészet. Azelőtt már ezerszer végigjárta, mégis, az egész újra át­élése a nyolcéves gyermeki én tudatosságával időnként több volt, mint gyötrelem. Nehéz volt, de megérte, és a nyolcéves én erejével jóval gyorsabban ment a munka.”
Szerencsére a legtöbb embernek, aki segítségért jön hozzám, nem kell ilyen szörnyű történeteket mesélnie, mégis mindig elámulok azon, hogy az ember mi mindent képes túlélni. Sajnos, a túlélés módja a lélekvesztés, és a túlélés nem azonos a teljes élettel. A teljes élethez egésznek kell lennünk, azaz teljes lelkünket bír­nunk kell. Ahhoz, hogy a visszatért lélek biztosan maradjon, fontos üdvözölnünk és pozitívan kezelnünk a felmerülő kérdéseket.
Segítséget jelenthet, ha a lélek fogadója sámánutazást tud ten­ni a visszatért lélekhez azért, hogy így megismerjék egymást. Ha ez nem lehetséges, akkor a sámángyakorlatot folytató vagy azt ismerő terapeuta feladata a reintegráció segítése.
Saját tapasztalatom az volt, hogy lélekdarabom visszatérte után ismét a háborúról kezdtem álmodni. A háborúból visszatérve úgy tíz éven át riadtam fel erőszakos álmokból. Ezek vietnami élményeim körül forogtak. Akkor nem voltam képes megbirkózni velük és végül abba­maradtak. A lélekvisszahozás után azonban újrakezdődtek, és ha­ma­rosan emlékezni kezdtem olyan eseményekre, melyekre megtör­tén­tük óta nem gondoltam, a korábbiakhoz képest azzal a kü­­lönb­séggel, hogy feleségem és visszatért lelkem segítségével képes voltam megvizsgálni őket és húsz év után befogadni a bennük rejlő tanítást.

A lélek tanításai

A lélekvisszahozás után sok ember azt említi legfőbb tanításként, hogy milyen értékes ajándék az élet, bármilyen nehéz is. Többé nem érzik szükségét annak, hogy életpótlékokkal foglalják el magukat. Egy nő félig tréfásan mondta nekem: „Szörnyű! Sokkal nehezebb hazudni magamnak. Attól félek, hogy ha megteszem, újból elmegy.”
Sokan azt tapasztalják, hogy visszatért énjük nem szenved többé attól a bántalmazástól, amelynek korábban ki volt téve és amelynek önmagukat tették ki. Hirtelen erőre kapnak és képesek reálisan szemlélni életüket, majd megkezdik a szükséges vál­toztatásokat azért, hogy tényleg jól érezzék magukat.
A másik gyakran megfigyelhető fontos tanítást úgy hívom, hogy „túllépés a megbocsátáson”. Ez a ráeszmélés arra, hogy az, ami talán hosszú éveken át olyan sok fájdalmat okozott, már nem számít. A legfontosabb pedig az, hogy az ember kezdi látni, hogyan állnak össze tettei, hogyan kapcsolódnak közvetlen környezetéhez, és ezen túl az Univerzumhoz.
A lélekvisszahozás, ereje ellenére, nem gyors megoldási mód és nem is automatikus válasz az összes problémára. A lélekvesztés sok tünete valami más tünete is lehet. A sámán-lélekvisszahozás központi gondolata talán úgy fogalmazható meg, hogy segítségével az ember újból kapcsolatba kerül saját lélek-erejével és így az Univerzum erejével.
Attól, hogy ez megtörténik, még nem lesz gondtalan az élet. Viszont fel leszünk szerelkezve ahhoz, hogy szembenézzünk min­dazzal, amivel utunkon találkozunk. Nemrégiben, lélekvisszahozása után egy hónappal, egy férfi ezt mondta nekem: „Úgy érzem, oka van annak, hogy itt vagyok. Nem tudom mi az, és lehet, hogy sosem tudom meg, de többé nem félek at­tól, hogy megpróbáljam megtudni.”





Az izzasztó kunyhó szertartása

(Az összefoglalás Schmidt Sára újságcikkének és Sólyomfi Nagy Zoltán írásának felhasználásával készült)
Az izzasztó kunyhó olyan összetett szimbolikájú tisztító, újjászületést lehetővé tevő gyógyító szertartás, melyben mélyen megélhető a mindenséggel való egység.
Először is a négy alapelemmel való közvetlen kapcsolatunk, mivel a kunyhó része a föld, amin a résztvevők ülnek; a levegő, a gőz, amit belélegeznek; a víz, amit a kövekre locsol a szertartás vezetője, és a tűz, melyben a köveket felforrósítják. A folyamat a külső és belső tisztulás útja, a belélegzett gőz és a külső forróság izzadást vált ki, ami kiégeti a méreganyagokat a szervezetből. Az imák, fohászok, énekek a lelket tisztítják, a kimondások a szellemi út megtalálását támogatják.

Az indián hagyományokat követő kunyhó három látható részből áll: a kunyhóépítmény az anyaméhet jelképezi, a Földanyáét, saját édesanyánk méhét, de a világ teljességét is. A körülbelül három méter átmérőjű, másfél méter magas, kerek alaprajzú kunyhót fűzfa, vagy mogyorófa ágaiból hajlítják, építik.. Ajtaja leginkább keletre, ritkábban nyugatra nyílik, innen indul egy körülbelül két méter hosszú keskeny földösvény, ami a kunyhót a tűzgödörrel összeköti, s ez a köldökzsinórt jelképezi. A kunyhó bejárata előtt található az oltár, mely egy kerek földhalom, a négy világtájt kijelölő színes szalagokkal.
A tűzgödörben melegítik, izzítják fel a kisebb dinnye nagyságú vulkánikus köveket, melyek sok millió éve gyűjtik a világ rezgéseit, információit, tudását. Ezt a bölcsességet izzítja fel a tűz, a külső fényt a belső sötétségbe viszik, az izzó kövek rejtette tudást teszi láthatóvá a víz megtermékenyítő locsolásával létrejövő gőz-gyermek, mely felfelé szállva elérkezik a kunyhó feletti térbe, s az imákat a hétköznapi valóságból a nem-hétköznapi valóságba emeli. A kunyhó feletti rész tehát a szertartás nem látható dimenzióját jelképezi.
A szertartás a tűz elindításával kezdődik: a vezető a kunyhóköveket máglyába rakja kelet, dél, nyugat, észak felé, majd az ég és a föld felé mutatja őket, miközben fohászkodik a Teremtőhöz. Huszonnyolc kő kerül a máglyába, bár ez alkalmanként más szám is lehet. A huszonnyolcas szám a holdhónap napjainak száma, a négyes és a hetes szám szorzata, melyben a négy a négy világtájat, a hét a négy világtáj mellett az eget, a földet és a középpontot, a teremtés pontját jelképezi.
A kövek elhelyezése után fával borítják őket, tisztelettel kérve, hogy fák testüket adják az izzasztókunyhó szertartás létrejöttéért. Miközben a kövek felmelegszenek, vörösre izzanak, a kunyhót takarókkal, vásznakkal, bőrökkel vagy nemezzel borítják.
A kunyhóba való belépés előtt a résztvevők zsálya, levendula, boróka vagy más tisztító hatású növényekkel füstölik meg magukat. Négykézláb, az alázat pózában, a Nap járásának irányában haladva elhelyezkednek odabenn a sötétben.
A szertartás idején négy körben, a négy irány üzeneteit, az ezekhez kapcsolódó imáikat, kéréseiket, vagy köszönetüket fogalmazzák meg, ezekhez az irányokhoz szólnak a kunyhóénekek.
Nyugat: a nyugvás, elmúlás iránya, itt tér nyugovóra, szentül meg a Nap, ide tartozik mindennek az elmúlása, vége, a halál. Az ősök, szülők, nagyszülők, a bölcsesség iránya, bármi, amin már túl kell lenni, letenni terhét. Évszaka az ősz, eleme a föld, színe a fekete, napszaka az este, ideje a múlt.
Észak: Az éjszaka, az álmok, látomások helye. Ezek mutatják számunkra belső igazságainkat, a lelkiismeret aranytükrének, a megtisztulásnak és az igazságnak iránya. Ide tartozik minden, amitől szeretnénk megtisztulni, lemosni magunkról. Évszaka a tél, napszaka az éj, eleme a víz, színe a fehér, ideje pedig az időtlenség.
Kelet: A keletkezés, indulás, születés, gyógyulás iránya. Ide köthető minden kezdet: egy új kapcsolat, munkahely, lakás, terv, illetve ezekre való törekvés, vágyakozás, de a gyermekszületés is. Évszaka a tavasz, napszaka a reggel, eleme a levegő, színe a vörös. Ideje a jövő. Ebben az irányban a kunyhó harmadik körében lehet testi, lelki, szellemi gyógyulásért is imádkozni.
Dél: A deli szó népmeséink deli legényét juttathatja eszünkbe, a magas erős legényt. Itt süt legerősebben a Nap, itt áll legmagasabban, itt ragyog legfényesebben. A dél tehát az erő iránya. Ebben az irányban lehet erőt kérni bármilyen feladat elvégzéséhez, illetve köszönetet mondani bárkinek, bárminek bármiért. Évszaka a nyár, napszaka a dél, eleme a tűz, ideje a jelen, színe a sárga.

Miután minden résztvevő beült, az első hét követ az izzó parázsból vasvillával vagy szarvasaganccsal kivéve a külső segítő beadja a kunyhó közepén található gödörbe. Ott a kunyhóvezető illatos füveket, szárított növényeket szór rájuk, zsályát, borókát, cédrust, kakukkfüvet, és még többféle gyógyhatású növényt, melyek belélegezve fokozzák a testi-lelki tisztulást.
Ha minden kő bent van, az ajtó bezárul és a sötétben, forró gőzben elkezdődnek az imák, fohászok. A tartalom nem, de a megszólalás sorrendje kötött. A vezető szól először, majd a Nap járásával egyező irányban haladva beszélnek a többiek. Az imát így kezdik: „Rokonaim.” S így zárják: „Minden a rokonom.” . Innen lehet tudni, hogy az illető befejezte fohászát. Fontos, hogy a kimondások tisztán, érthetően, őszintén hangozzanak el, mint ahogyan az is, hogy ami a kunyhóban elhangzott, nem kerülhet kibeszélésre a szertartás végeztével. Ha végigért a kör, az iránynak megfelelő dalok következnek, melyeket közösen énekelnek dob, csörgő kísérettel.
A négy kör során fokozódó hő egyre erősebb kimondásokra ösztönöz, s talán ettől is egyre nehezebben bírhatónak tűnhet. A szertartásvezető és a társak segítik egymást, s ha valaki ennek ellenére mégis úgy érzi, hogy nem képes benn maradni, akkor a körök közötti szünetekben kimehet, de ezután, már nem térhet vissza a kunyhóba, hiszen a születés is egyirányú.
A szertartás végén a résztvevők a Nap járása szerint kijönnek a kunyhóból és lefekszenek a földre. Sokszor ilyenkor jönnek a legnagyobb élmények: testelhagyás, repülés, felszabadulás. Noha ez a kunyhóban is előfordulhat, nem ez a cél, hanem a megtisztulás, a gyógyulás, a hálával telt állapot elérése.

Az indián kunyhószertartásban jellemzően nem vehettek részt holdjuk idején a nők, továbbá a kunyhóban való részvételnél erősen megfontolandó, ha valakinek
- súlyos szív-, vagy érrendszeri betegsége,
- súlyos tüdő-, vagy légzőszervi betegsége,
- súlyos idegrendszeri betegsége van.
A szertartásvezető felelőssége annak felmérése, hogy a résztvevők között a fentiek valamelyike veszélyt jelent-e valakinél, s többek között ezért is izzasztó kunyhó szertartást csak tapasztalt, arra beavatott gyógyító vezethet.
Bár fentebb leírt kunyhószertartás alapvetően a síksági indiánoknál a mai napig életben maradt hagyományon alapul, mégsem teljesen idegen saját tradícióinktól.
Az izzasztó kunyhóhoz nagyon hasonló szertartások a föld különböző tájain léteztek, melyeket írott forrásokból például Hérodotosz beszámolójából (ie. 425.) is ismerünk, aki a Szkíták közt tett utazásáról írva megemlíti, hogy három faágat egymás felé hajlítottak, gyapjú anyagokkal beborították, szorosan átkötözték és vörösen izzó köveket tettek a kunyhó közepén lévő edénybe. Hérodotosz krónikája szerint a szkíták gyakorta használtak gyümölcsöket a szertartás során, melyeket az izzó kövekre szórtak, hogy a felszabaduló gőzt belélegezzék.

A másik forrás a Kassai kódex, melyben XIII. századi úgynevezett mágusperek jegyzőkönyveiben említés történik arról, hogy Lőrinc Fia Tuba Kálnokpusztán az izzasztó módszert ősi szokás szerint úgy alkalmazta, hogy felhevített kövekre vizet öntve, a gőzbe ültette betegeit.
E két forrás tehát bizonyítja, hogy a szkítáknál, mint rokon, vagy mint a magyarok őseit is magába foglaló népnél az izzasztó kunyhó szertartás létezett, de még tizenhét évszázaddal később is gyógyító tudásunk része volt.







Hoppál Mihály tiszteletére kiadott Világügyelő című kötetben megjelent írásunk itt olvasható:

"Lélekutazás" a pszichoterápiában



Elekes-Czaga Orsolya – Elekes Gábor

„ LÉLEKUTAZÁS” A PSZICHOTERÁPIÁBAN

(Megjelent: VILÁGÜGYELŐ: Tanulmányok Hoppál Mihály 70. születésnapjára / szerk. Czövek Judit, Dyekiss Virág, Szilágyi Zsolt. - Budapest : Magyar Vallástudományi Társaság, 2012)

A sámán látásmód létjogosultsága a lélektanban


Gyógyító munkánk során másfél évtized alatt szerzett tapasztaltaink és kutatási eredményeink alapján megbizonyosodtunk arról, hogy a sámánok ősi tudása és eljárásaik komplex rendszere alkalmas a lélektanban való körültekintő, szakmailag megalapozott felhasználására, és a mai, modern ember mentális betegségeinek gyógyítására.
Az eltelt időben az ezotéria oldaláról nagyon sokan jelentek meg, akiket mester, guru, beavató névvel illetnek. Úgy tűnik, a szellemi útkereső embereknek szüksége van vezetőkre, akik azonban sokszor lélektani tudás híján, utánkövetési lehetőség nélkül, kevés felelősséggel vállalkoznak a kísérésre.
Klinikai pszichológusként hívást éreztünk arra, hogy szellemi hidat építsünk a sámán tudás és az akadémikus gyógyítás között, ezzel is bővítve a pszichológia eszköztárát és  növelve a hozzánk fordulók biztonságérzetét, s ugyanakkor a természettudományi megközelítés számára is megmentve a sámán gyógyítás kincseit. Ezt úgy tehettük, hogy a lélekgyógyászat nyelvezetére is lefordítottuk ezeket, s ez által elfogadhatóvá váltak a tudományban „hívő” mai ember, pl. pszichiátriai konferenciák résztvevői számára.
Sokfajta terápiás megközelítés, technika létezik már manapság, ezért felmerülhet a kérdés, tud-e mást, újat nyújtani a sámán kultúra rítusainak adaptálása. Amíg különböző terápiás formák módszerspecifikusan dolgoznak – pl. táncterápia, aktív imagináció, táncterápia stb. – addig a sámánizmus a különböző elemeket komplex formában ragadja meg. Az egyoldalú technikai civilizációjú, aktivitás-értékorientációjú modern városi ember elszakadt a gyökereitől. A természeti népek kultúrájában a hagyományokkal, természeti elemekkel való magas szintű kapcsolattartás ezt ellenpontozza. Rítusaik többek közt azért lehetnek értékesek, mert módot adnak civilizációnk által sorvadt, csökevényes oldalunk fejlesztésére, s visszajuttathatják számunkra a hiányzó részt, ezáltal emberi–lelki–szellemi teljességünk felé segítenek minket. C.G. Jung véleménye szerint: ”Ha (a kultúrember) elvonulna magával a pusztába és a magányban befelé hallgatóznék, talán észrevehetné, mit mond bensejének hangja… A primitíveknek ehhez sokkal különb az érzékük, legalábbis a varázsló gyógyítóknak, minthogy egyenest a szakmai eszköztárukhoz tartozik, hogy szellemekkel, fákkal és állatokkal beszéljenek, vagyis ezeken az alakokban lép elébük a tárgyi pszichikum.”[1]
Magyarországon – történelmünk során a kereszténység erőszakos átvétele folytán –  a sámánizmust elutasították, tiltották, üldözték. Ennek ellenére több területen megmaradtak, átszűrődtek elemek, s az az általános, hogy újra felfedezzük azokat a dolgokat, amik évezredes, kicsiszolt hagyományokban megmaradhattak volna.
Úgy tűnik, annak ellenére, hogy korunk a használaton kívül helyezéssel elősegítette a rítusok, szertartások letűnését; mindannyiunkban megmaradt egy archetípusos szükséglet, hogy valóra váltsuk a psziché alvó képeit, s megtapasztaljuk ezeket. Ha a kultúra valami oknál fogva nem biztosítja megjelenésüket, az én rákényszerül, hogy önmaga tegye ezt meg. Ilyenkor előfordulhat a hétköznapitól eltérő extrém lelkiállapot, a különleges élmény, az extázis keresése – a drogfüggőségnél, diszkó extázisnál ez profanizált formában jelenik meg a tiltottság miatt.
Bár a drog aktuálisan minden problémát megold, és könnyen megtapasztalható, intenzív, irracionális-emocionális élményt nyújt, valamint egy időre megszabadít a napi gondok terhétől, a tudat fáradtságától – felkészülés és erőfeszítés nélkül a kollektív tudattalanból feltörő mély erők megszállják, szétrombolják a személyiséget. Nem véletlenül állt lángpallossal a kezében a keleti templomok bejáratánál rémisztő sárkány vagy szörny – ezek a lelki egészségvédelmet szolgálták. Korunk nagy kihívása újra felfedezni, megérteni az archaikus kultúrák, így a sámánizmus értékeit, hogy kollektív elutasítottságból újra helyükre kerüljenek.

A jungi mélylélektan kompetenciája

Munkánkban a sámán vallás rítusait, megközelítését használjuk fel, de ezeket, mint pszichológiai működéseket értelmezzük. A sámán hitet, mint vallási rendszert nem elemezzük, ez kívül esik a pszichológus, pszichiáter kompetenciájának körén. Azonban, ahogyan Szász Ilma mondja: „ha elég mélyre hatolunk az emberi lélekben, akkor a szellemiség és Abszolútum gyökeréig jutunk el. A modern pszichológia bizonyította, hogy nemcsak vallásos úton, hanem a pszichológia útján is ide érkezünk.[2]
A tudomány korábban az alkimisták kutatásait figyelmen kívül hagyta, mígnem Jung felfedezte értékeit, mint a lélek folyamatainak pszichés anyagát[3]. A sámán rítusok megfejtéséhez és megértéséhez is éppígy tud a mélylélektan kulcsot adni. Jung szavaival: „a minket megelőző korok még istenekben hittek valamilyen formában. A szimbolika példátlan elszegényesedésére volt szükség ahhoz, hogy az isteneket, mint pszichikus faktorokat, vagyis mint a tudattalan archetípusait fedezzük fel újra… Amióta a csillagok lehullottak az égről és a legmagasztosabb szimbólumaink megfakultak, titkos élet uralkodik a tudattalanban. Ezért van manapság lélektanunk, s ezért beszélünk a tudattalanról. Mindez teljesen felesleges volna – és valóságosan az is – olyan korban és kultúrformában, amelynek vannak szimbólumai.” [4]
A sámánok nézőpontja szerint: ”A szellemvilág nem hétköznapi valósága, mely elménktől független, párhuzamosan létezik tudatos világunk hétköznapi realitásával… A sámántechnikák hatékonyak, nem számít hogyan magyarázzuk ezeket, de ha elfogadjuk a pszichológia redukált magyarázatait, azt kockáztatjuk, hogy elszigeteljük magunkat a sámánerőtől. A sámánutazás eredményességét az adja, hogy az a lélek utazása, mely az Univerzum erejével, a legerősebb gyógyírral tér vissza.”[5]
Gyakran felmerülő kérdés, hogy külsőként vagy belsőként tekintsük tehát az utazások, révülések élményeire? Castaneda sámán tanítójának az a véleménye, hogy „nem könnyű erre válaszolni. Te azt mondanád, hogy bennünk van, én azt mondanám, hogy nem, de egyikünknek sem lenne igaza… Kinek van igaza? – Valójában senkinek. Bent vagy kint valójában tökéletesen mellékes.” [6]
A sámánkultúra kifejezései természetesen mások, mint a pszichológia, a mélylélektani iskolák terminológiái, így megértésükhöz ezek megfeleltetésére, leírására van szükség, amely mindkét terület ismeretét igényli.

Ellenérzések

A sámán kultúra nem teljesen ismert Magyarországon. Az átlagember és a nagy világvallások dogmatikus hívői között is téves elgondolások, felszínes ismeretek léteznek, melyek alapján elutasítják a sámán kultúra megismerését. Éppúgy, ahogyan több népnél más vallásokkal jól összefér, a sámán megközelítést mi is alapvetően gyakorlatnak tekintjük.
Többen – tévesen – a babonás világképhez hasonló, a politeisztikus vallásoknál is primitívebb, animisztikus vallásnak tekintik. Holott a sámánisztikus kultúrák írott emlékeiben a világ több pontjáról értesülhetünk arról, hogy hittek a világot mozgató fő transzcendens erőben, amit pl.: a régi sztyeppei népek Tengrinek[7], az indiánok Nagyapa Nagyszellemnek hívtak. A sámánizmus gyakorlatához azonban – gyógyító munkánk tapasztalatai alapján is mondhatjuk – nem szükséges a hit, ami szükséges, az a megtapasztalás. Vagyis a személy életében, viselkedésében mennyire realizálódik a szellemi síkon megélt élmény. Az eredményesség lemérése pszichiátriai osztályon is folyamatosan lehetséges, hiszen a páciens hatékonysága, helytállása, a problémákkal való megküzdés sikere egyértelmű már kezelése idején is.
Az extázis-technikai elemek, melyeket a sámánizmus is használ, az ellenérzések egyik tudattalan komponensét képezik. Törökországban hasonló viszonyulás száműzte a kerengő dervisek csodálatos rítusait, mikor is megtiltották számukra vallásuk gyakorlatát és lecsupaszítva tartalmától, pusztán a külsőségeket megőrizve néprajzi érdekességként, letűnt kor néptáncaként tartották számon, ill. engedélyezték. A fehér ember szakrális kultúrája az extázis technikát elutasítja.
Az ellenállások más gyökere a magyar nép történetéből táplálkozik. A tiltás és a retorziók miatt nemzeti szinten a tudattalanba süllyedt félelem feltételezhető az egész témakör iránt. Ezt mutatja például, hogy a magyar népzenében nincs már dobkíséret. Még a 18. században is számos olyan boszorkánypert folytattak, melynek vádlottja valójában gyógyító sámán, táltos volt. Tevékenységük jóval hatékonyabb volt, mint a korabeli orvosoké, mivel a sámán technikák segítségével révülés során gyógyító bölcsességekhez jutottak, de így mind a természettudományok, mind a kereszténység felől támadás, megsemmisítő törekvés érte őket.
Az ettől való félelem tudattalanunkba süllyedve él bennünk a mai napig.

Archaikus rítusok a pszichiátriai osztályon

A sámán rítusokat használó Doboló Csoportot 1996-ban hoztuk létre Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet dr. Süle Ferenc által vezetett Valláslélektani Osztályán, mely a nevében is megjelenő profil mellett Budapest egyik kerületének pszichiátriai ellátását is végezte. Az osztály bezárása után a Pest Megyei Flór Ferenc Kórház Pszichiátriai Osztályán folytathattuk a munkát 2000-től, dr. Haraszti László főorvos támogatásával. Az eltelt években jóval ezren felüli lélekszámban vettek részt páciensek, mind az osztályon működő csoportban, mind egyéni terápiák során, ambuláns keretek között is.
A sámán gyógyító rítusok, a lélekutazások világába – Hoppál Mihály meghívására Magyarországra érkezett - Jonathan Horwitz antropológus vezetett be bennünket, s ő később éveken keresztül volt vezetőnk, támogatónk ezen az úton.
A csoport kísérletként indult, mivel tudomásunk szerint pszichiátriai betegeknél sámán rítusokat korábban még sehol nem alkalmaztak az akadémikus gyógyításban. Csoportunk résztvevői schizofrén betegek, szenvedélybetegek és egyéb kispszichiátriai betegségcsoportba tartozó páciensek (pl. szorongásokkal és kedélybetegséggel küzdők), akiknek személyiségszerkezete nyilvánvalóan különbözik az archaikus társadalmak beavatási szertartásain átesett, szellemi erőre szert tett sámánokétól.
A magyar és a rokon népeknél korábban a sámán elhivatása sokszor ún. sámánbetegségek által vagy különböző születési jegyek, ill. öröklődés alapján történt. Révülései során a sámán a szellemek világába önmaga által ellenőrzötten teszi utazását, avatásán való szétdarabolódását pedig erős én esetén egy összerakás, újjáforrás követi, ami végül egy teljesebb személyiséget hoz létre.
A sámán munkája pszichológiai értelemben lényegesen különbözik egy schizofrén pszichotikus élményvilágától, amelynek során kontroll nélkül kerül módosult tudatállapota során kapcsolatba lelkének archaikus rétegeivel, melyek elárasztással fenyegetik, megszállják. Az egyedül megtapasztalt félelmetes élmény teljes befelé fordulásba, lelkének „aranyketrecébe” zárhatja őt. Vele szemben a sámán tudatállapotára jellemző az erős összpontosítottság, a belső képekre való kitartó figyelem, a jól szervezett, logikailag követhető élmények. Az intenzív élményátélés képessége és a fantáziatevékenység létrehozza az öngyógyítás lehetőségét, s létrejöhet a szükséges változás a hátköznapi dimenzióban is. A sámán megosztja élményét a közösséggel, s azok javáért, boldogulásáért dolgozik. Erős személyiség nélkül a társadalom nem ruházná rá a felelősséget az egész közösségi lelki egészségéért és létbiztonsága védelméért.
A korabeli sámánoktól eltérően, akik nagyrészt a közösség egésze vagy egy beteg tagja felől kaptak felkérést arra, hogy utazást tegyenek, a „lélekutazást” tevő páciensek saját problémáik megoldását, testi-lelki-szellemi egészségük megőrzését, fejlesztését célozzák meg utazásaik során.
Az osztályunkon működő csoport alkalmait tematikus részekre tagoltuk, egy-egy három hetes futamidejű, heti három órában zajlik. A részvétel önkéntes, ill. a kezelőorvos vagy pszichológus javaslatára érkezik a beteg a csoportba. A tagok sorába való bekerüléshez szükséges néhány kritériumnak való megfelelés, pl. alapvető készség a megértésre, figyelemre, koncentrációra, javuló realitásvizsgálat és akut elmezavart állapot kizárhatósága. Ezek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a sámánizmus alaptechnikáinak biztonsági feltételrendszere érvényesülhessen az elsajátítás során. A csoport létszáma változó, egy alkalommal hat - nyolc beteg vesz részt. Többen közülük ajánlásunkra, de mindig saját motivációtól is vezérelve, huzamosabb ideig is bekapcsolódnak, s „haladóként” vesznek részt a képzésnek is tekinthető terápiás folyamatban.
Célunk a páciensek személyiségének teljesebbé válása, a különböző személyiségrétegek integrációjának, koherenciájának a növekedése volt. A biológiai kezelés a legtöbb esetben folyamatban van már, mire a csoportba kerülés megtörténik. Ez a kollektív tudattalan tartalmak energiáját - mely ellenkező esetben elárasztással fenyegetne - fékezi, de a tartalmak továbbra is hozzáférhetőek maradnak és az én konfrontálhatóvá válik a tudattalan erőivel és konfliktusaival, ahogyan fokozatosan alkalmassá válik a teherbírásra. Carlos Castaneda könyveiben is hangsúlyos részek szólnak e munka veszélyeiről és számos esetben a vezető - Don Juan - közbeavatkozásáról.
Az ellenállások kezelése miatt egy-egy csoport indulásakor háromféle fogalmi körülírást használunk - a sámán, a mélylélektani és a hétköznapi nyelvezetnek megfelelően. Ez után már csak a sámán kifejezéseket alkalmazzuk, ill. esetenként, segítségül a pszichológiai megfelelőket is.
A csoportok – Michael Harner munkája alapján[8]  – meghatározott tematika szerint épülnek egymásra, a biztonság miatt is – azaz, hogy a betegek megfelelőképpen védve legyenek a tudattalan tartalmak kontrollálatlan beáramlásától. Az alkalmazott technikák: sámán rítusok dobbal, csörgővel, énekkel, tánccal és ezután szóbeli és képi elaboráció, megbeszélés, feldolgozás. Az egyes alkalmakon az események hasonló forgatókönyv szerint zajlanak. Ez a ritualitás a résztvevők számára biztosítja a szertartásosság és az intimitás egyensúlyát. Strukturálja az időt, szabályozza a szociális kapcsolatokat, a kommunikációt és magatartásokat. A megszokottság biztonságát adja a szokatlan, új félelmével szemben, s ezzel az alkalmazkodást szolgálja, ugyanakkor ellenpontozza a mély regressziót.
A csoportot indító és záró, keretet adó, körben zajló kézfogás kiemel a profán térből és időből, s megteremti a csoportkohéziót. Az érintés a megkapaszkodás biztonságát adja, s önmagunk, a csoport, a környezet, az Univerzum egységének érzését teremti meg.
A bevezető csörgőzés a zavaró gondolatokat, érzéseket, asszociációkat felbontó tényező, melynek során a páciens előkészíti az imaginatív utat, amikor segítőkkel kommunikál. Ezeket a szellemi segítőket a saját én, ill. a személyes és kollektív tudattalan különböző aspektusainak kifejeződéseként tekinthetjük a lélektan oldaláról. A saját készítésű csörgő használatával keltett megkülönböztető, identitást képviselő egyedi ritmus mély, archaikus érzéseket szabadít fel. A kaotikus külső-belső történések saját tapasztalatok alapján integrálódnak, s a rendezettség felé vezetnek. A saját mozgással, hanggal kísért csörgőzéssel olyan lélektani tér jöhet létre, amelyben nem csak a terapeuták, hanem a beteg által is kontrollált, az én szolgálatába állított regresszió mentén a pszichotikus világ is feltárható, megosztható.
Már a csörgőzés idején is, melyet kombinálhatunk erőtánccal és erőénekkel is azzal a pozitív belső mélymagunkkal találhatunk kapcsolatot, amit leginkább a jungi Selbst fogalom ír le. Az erőállatok – melyeket csörgőzéssel meghívunk, s hangjukat, mozgásukat megjelenítjük – aspektusaiból azt emeljük ki, hogy ezeket, mint szimbólumokat értelmezhetjük.
Jung írja:” Mesékben gyakran találkozunk a segítő állatok motívumával. Ezek emberien viselkednek, emberi nyelven beszélnek, s olyan eszességet és tudást árulnak el, mely az emberét akár túl is szárnyalja… Állati aspektusuk sem a primitív, sem a tudattalan értékét nem szállítja le, hiszen bizonyos tekintetben az állat van fölényben az emberrel szemben”[9]
Ösztönszféránk támogató impulzusait képviselik ezek az álom és egyéb imaginációs anyagokból ismert állatok. Kulcsfigurái ennek a munkának, mivel állandó segítőként, szövetségesként tanul meg velük dolgozni a résztvevő. Az erőállatok kritériumai között találjuk, hogy vadon élők legyenek – ez az energetizáló, nagy töltéssel bíró hatást biztosítja. A törzsfejlődésben elfoglalt magasabb helyük pedig (madár, emlős), ill. humán mivoltunkhoz közelebb álló jellegzetességeik pedig a differenciáltságot.
A csoportfolyamat következő szakaszában eltérés van a klasszikus szertartásokhoz képest. Nem a vezető – jelen esetben a pszichológus – teszi a dobszóval kísért utazást, hanem a páciens. Ez fekve, relaxált testhelyzetben történik, hozzávetőlegesen húszpercnyi időtartalomban, miután a beteg a terapeuta segítségével személyes problémáját megfogalmazza, s arra koncentrál, amelyben tanácsot szeretne kapni. Ennek során nagy szerepe van a személyes önkontrollnak, ahogyan a beteg a folyamatot szabályozza.
A dob hangjának segítségével a páciens a nem hétköznapi valóság Alsó,- Felső,- Középső Világában jár, amely különböző típusú problémamegoldásokat fejez ki: énerő növelését (az ego funkciók optimális működéséhez), krízishelyzetben javaslat kérését a helyes hozzáállásra, cselekvésre, vagy praktikus információk beszerzését. A tánc, ének, csörgőzés, dobolás elősegítik az én szolgálatába állított regressziót. Biztonságot adnak a magzati szívhangra való ráhangolódás által, s így ez kognitív szinten is reprezentálva kifejtheti egészségvédő hatását.
Az utazás alatt a lényeges tartalom jelképes formában közvetítődik. A látott, megélt képi élményekben váratlan tartalmak merülnek fel, s válnak így a problémákra és a betegségre való rálátás, belátás elindítójává. A megjelenő formák, személyek a mély belső drámák lejátszódását teszik lehetővé, míg egyfajta párbeszéd zajlik. Éppúgy, mint a tündérmesékben, mítoszokban az archetipikus világ kifejeződései szerepekben nyilvánulhatnak meg, a belső mesterekkel való kommunikáció során a Selbst regulatív szervező munkája tükröződik. Így a gyógyulás folyamata összefonódik az eddig berögzült viselkedésmódokat, attitűdöket felülvizsgáló, transzcendáló értelem megtalálásának és követésének próbájával. Ez történik, amikor az erőállatokon kívül mások is segítik az utazásban a pácienst, Felső Világbeli Tanító, sőt nemcsak ember, hanem Fa, Kő szelleme is.
Az utazásról visszahívó dobszót követően az élmények írásban történő rögzítése következik, a csoportélményekről retrospektív leírást készítenek a résztvevők, esetenként utólag lerajzolják, lefestik ezeket, sőt álomanyagukat szintén folyamatosan rögzítik és gyűjtik. Mindezek lehetővé teszik a későbbi pontos felidézést, a hitelességet, s új felismerések keletkezése is végbemehet. Arra is van lehetőség, hogy csoporton kívüli helyzetben a vezető segítségével vagy a mélylélektanban jártas szakemberrel egyénileg is megtörténjen a szóbeli feldolgozás. A megtapasztalt élményeket, érzéseiket a csoportban osztják meg a betegek, ezért a negatív érzések is kifejeződhetnek.
A terapeuták a megbeszélés során igyekeznek annak az elképzelésnek megfelelni, hogy a változásoknak ők csak segítői, mert a fejlődés valódi katalizátora a páciens Ősvalója. Ezért elsősorban én-erősítő és racionális síkra átvivő értelmezéseket adunk annak érdekében, hogy segítsünk a tapasztalatok strukturálásában és a belső rendezettség, intrapszichés koherencia elérésében, a kapott anyag praktikus világba történő átültetésében, gyakorlásában. Természetesen az ezekkel a lelki régiókkal való foglalkozás – mivel minél mélyebb, archaikusabb szinteket érint, annál nagyobb energiapotenciálokat jelent – különösen nagy elővigyázatosságot és óvatosságot igényel, de ezen felül nagyon fontos, hogy a kapott anyagokat meg tudja valósítani, be tudja reális életébe építeni a résztvevő. Jung saját életében mutat erre példát. Így ír:” Megkülönböztetett gondot fordítottam arra, hogy minden egyes képet … megértsek és … racionálisan besoroljak egy rendszerbe, de mindenekelőtt arra törekedtem, hogy az életben realizáljam őket. Ez az, amiről meg szoktak feledkezni. Hagyják, hogy a képek feltörjenek, talán még csodálkoznak is rajtuk, aztán annyiban marad minden.” [10]
Lényeges pontnak találjuk a megvalósításban, a realitásba való integrálásban való segítséget is, különben mindez abortálódik, nem tud „megszületni” a magasabb rendű, rendezettebb új.
Mindezt a belégzés-kilégzés ritmusához is hasonlíthatjuk, vagyis, amit utazásban kap valaki – tk. a belégzés során – azt a reális valóságban megvalósítja – kilélegez. E kettő együttese szükséges a kiegyensúlyozottsághoz. Az integráltság mértéke alatt az értendő, hogy a tudattalan tartalmak mekkora hányadot foglalnak el a személyiségből és milyen potenciállal, mennyi van elfojtás vagy ki nem fejlesztettség miatt a tudattalanban, vagyis a személy életében, viselkedésében nem realizálódik.
Ismét Jungot idézve:” Egy olyan világnézet vagy társadalmi rend, amely az embert elvágja ősképeitől, nemcsak hogy nem kultúra, hanem fokozódó mértékben tömlöc vagy istálló. Ha az ősképek valamilyen formában tudatosak maradnak, akkor az ezeknek megfelelő energia utat találhat az emberhez. Ám ha már nem sikerül fenntartani velük a kapcsolatot, akkor a tudattalanba hanyatlik az energia.” [11]
Minél inkább integrálatlan a személyiség, annál nagyobb potenciállal rendelkeznek a tudattalan tartalmak, s annál több munkát, erőfeszítést és fokozott figyelmet jelent az ezzel való munka, a külső segítséget, vezetést is beleértve. A vezetés mértéke, az ego ereje és koherenciája, az intellektus szintén fontos befolyásoló tényező. Az integrálásban és ennek tempójában a belső segítő erők – Erőállat, Tanító – is mobilizálódnak, aktívak lesznek. Mindezek összmunkájaként egy intenzív, kiegyensúlyozott integráció érhető el, melynek sebessége természetesen egyéni.
A csoport egy-egy alkalmára a tematikába bevettünk páros és csoportos kiegészítő gyakorlatokat, melyek Michael Harner által különböző népek sámán kultúrájának elemeiből integráltak[12].

Kutatási eredmények

1. Archaikus technikák alkalmazásának hatékonyságvizsgálata depressziós pácienseknél

A páciensek szubjektív beszámolói alapján valószínű volt számunkra, hogy az eljárás számos pszichiátriai betegség kezelésében eredményesen használható. Tóth Tamással[13] együtt munkálkodva végeztük a depressziós páciensek körében történt hatékonyságvizsgálatot.
A Doboló csoport (melyek tagjai pszichofarmakológiai kezelésben is részesültek) és a csak gyógyszert kapó kontrollcsoport gyógyulását a Beck féle depresszió kérdőív és a Pszichológiai Immunrendszer kérdőív eredményeinek statisztikai összehasonlításával elemeztük. Összesen 41 személy került a vizsgálatba, 19 a Doboló – kísérleti -, 22 a kontrollcsoportba.
A diagnózisok a következők voltak:

F 32.1 Közepesen depressziós epizód
F 33.2 Súlyos depressziós epizód, pszichotikus tünetek nélkül
F 33.3 Rekurrens, jelenleg súlyos epizód, pszichotikus tünetek nélkül.

A két nem arányában, az iskolázottság fokában, az életkor és a diagnózis tekintetében nem volt szignifikáns különbség a két csoport között.
A Beck depresszió kérdőív 21 tétele a depressziós tüneteket 3 faktor alapján méri, ezek a negatív hangulat, a teljesítményzavar és a testi tünetek megléte.
A pszichológiai immunrendszer coping potenciál dimenzióit mérő kérdőív (a továbbiakban PIK) 80 állítást tartalmaz 16 skála mentén, mely 3 fő alrendszerre bontható.
A  kérdőíveket kéthetente vettük fel, összesen három alkalommal. A Doboló csoportba kerülő személyeknél az első felvétel az első csoportalkalom előtt történt. A tesztfelvételek időpontjában négyszer vettek részt a Doboló csoporton a betegek. A vizsgálat fél éven  keresztül zajlott.
Az eredmények közül a legfontosabbakat emeljük ki írásunkban.
Vizsgálatunkban a depresszió szintjének csökkenését tapasztaltuk.
A kísérleti csoportot tekintve jelentős a különbség a kéthetente felvett Beck teszt eredményeiben. A Doboló csoportnál a depresszióval járó negatív hangulat már a második tesztfelvételre csökkent – két csoportterápia után. A szomatikus  panaszok csökkenése és a teljesítményszint javulása többszöri csoporthatásra indult meg A pszichológiai immunrendszert felmérve a Doboló csoportban több dimenzióban is előnyt tapasztaltunk a megküzdési képességekben.
A megközelítő, hiedelem alrendszer segít eldönteni, hogy a környezet pozitív vagy fenyegető-e a személyre nézve. A rendszeren belüli faktorok biztosítják, hogy a személy önmagát fejlődőnek, kompetensnek határozza meg. Az alrendszert tekintve a két csoport között szignifikáns különbség mutatkozott a 2. felvételnél, és ez tovább nőtt a 3. felvételre a Doboló csoport javára. Ez azzal magyarázható, hogy e terápiás forma az autonómiát, a saját aktivitást erősíti, mely miatt a résztvevők érthetőbbnek tekintik állapotuk javulását és a gyógyulás tekintetében elvárják a pozitív változást.
A monitorozó, alkotó, végrehajtó alrendszer kezdeményezi a környezet kutatását, az erőforrások aktivizálását és a fontos lehetőségek megteremtését. Itt a Doboló csoport számos dimenzióban mutatott előnyét találtuk, mely a második tesztfelvételnél elérte a szignifikáns különbséget és a 3. tesztfelvételre tovább nőtt. Vagyis a résztvevők önmagukat egyre inkább mint értékes, kreatív személyeket érzékelték Környezetükhöz jobban alkalmazkodtak, a felmerülő nehéz helyzeteket inkább kihívásnak, semmint értelmetlen szenvedésnek tekintették. Képesek voltak a késleltetésre és a frusztrációk tolerálására. A kontroll csoporthoz képest nagyobb mértékben voltak pozitív elvárásaik terveik megvalósulásával kapcsolatban.
A Self reguláló rendszer az érzelmek kezelésében segít, mely a stresszel való megküzdés egyik fontos feltétele. Az impulzus-, az emóció-, és az ingerlékenység kontroll tekintetében a Doboló csoport nagyobb fejlődést mutatott már a második tesztfelvételre, s a szignifikáns különbség a továbbiakban is jellemző volt. A kontroll csoportban mind a Beck, mind a PIK skálák tekintetében csökkent a depresszió, ill. növekedett a megküzdési képesség szint.
 A második tesztfelvétel még nem mutat változást, statisztikailag jelentős különbséget csak a 2.-3. ill. az 1.-3. tesztfelvétel eredmények összehasonlításában találtunk.

Konklúzióként elmondhatjuk, hogy a Doboló csoport működése a gyógyszeres kezeléssel együtt és azon túl segíti a javulást a depressziós betegeknél.
A vizsgálati eredmények alátámasztják a következőket:
Az alkalmazott technika fejleszti a depressziós betegek önmegvalósítását, kompetenciáját és belső kontrollos attitűdjét.
 Általa növekszik a páciens autonómiája, aktivitása.
Erősödik a megküzdési képesség, nő a hatékonyságérzés és a felelősségérzet.


2. Spontán megjelenő álmok kvantitatív elemzése pszichiátriai betegeknél

A Doboló Csoport előnyeit egy másik kutatómunka részeredményei is támogatják. Az OPNI-ban a  valláslélektani osztályon dr. Süle Ferenc irányításával néhány éven keresztül folyt álomgyűjtés, ami azt jelenti, hogy a reggeli ébresztést követően az ápoló feljegyezte a beteg álmát. Ezt a bekerülést követően hét napig, tehát általában krízishelyzetben zajlott így. Ezt követően már a beteg maga írta ezeket, s eljuttatta a kezelőkhöz. Az általunk jelenleg vizsgált álomanyag nyolc hónapi álom gyűjtése. Kérdésünk az volt, hogy azok a segítő erők – melyek megfelelnek a segítő állat kritériumainak – s melyeket sámánmunka során meghívnak, spontán megjelennek-e. Az összegyűjtött álomanyag mennyiségi mutatói alapján:
Összesen 274 betegnél történt ez idő alatt álomanyag-gyűjtés a kórházi kezelés első hetében.
1918 db álom-gyűjtésre került sor.
Ebből 132 betegnél nem tapasztaltunk álomra való emlékezést az ébredésnél vagy az álom tartalma nem volt visszaidézhető.
142 betegnél legalább egy alkalommal volt álomélmény.
Ezek közül 21 beteg álmában szerepelt állatfigura, ami minimálisnak tekinthető.
Vagyis a spontánul segítő erők nagyon kis mértékben mobilizálódnak még krízishelyzetben is. A Doboló Csoport alkalmai segíthetnek a kapcsolatfelvételben, amikor is ezeket újra megtalálhatják.

Összegzés

A pszichiátriai osztályon működő Doboló csoport, valamint az egyéni terápiákban alkalmazott lélekutazások tapasztalatainak summázataként elmondhatjuk, hogy:
Az ellenérzések kezelhetők, a felmerülő nehézségek megoldhatók a pszichoterápiás feltételekkel és a vezetők mindkét területen való kompetenciájával, beleértve a sámánizmus saját élmény szintű ismeretét.
A résztvevők a saját belső, lelki fejlettségi szintjüknek megfelelően dolgozhatnak az egészségesebbé válásuk folyamatában, a mindez megfelelő sorrendben, biztonsági felépítettséggel és vezetéssel zajlik.
Ez a technika egy saját, szabályozott, önálló útkeresést jelent a páciensnek, melyben önmaga szerzi meg az élményeket, s nem egy külső függést, hanem autonómiát alakít ki, egy belső pozitív lélekrész, a Selbst irányába facilitál, mobilizál, épít ki egy kapcsolatot.
A komplex pszichoterápiás eljárás biztosítja a felmerült tudattalan anyagok integrációját a realitásfunkciók magasabb szintű megvalósításához.
A lélekutazás technikája hozzájárul az életminőség javulásához és a tünetek csökkentése után is segíti a személyiségfejlődést. A résztvevő a gyógyulást követően olyan eszközt kap a kezébe, amit hétköznapjaiban használhat egészsége megőrzéséhez és személyisége kibontakoztatásához.
Írásunkat Jung szavaival zárjuk: „ … létezik egy olyan gondolkozás, amely ősi képekben, szimbólumokban fejezi ki magát, s ezek régebbiek a történeti embernél, ősidők óta veleszületettek, végeláthatatlan generációkon át fennállnak, s örök elevenen betöltik lelkünk mélységes alapjait. Teljes élet csak velük összhangban lehetséges, a bölcsesség a hozzájuk való visszatérés.”[14]

Irodalom

Castaneda, C.: Mesék az erőről., Édesvíz Kiadó, Budapest 1998
Horwitz, J.: All life is connected – the shaman’s way. 1990
Jung, C.G.: Emlékek, álmok, gondolatok. Gondolat Kiadó, Budapest 1987
Jung, C.G.: Mélységeink ösvényein. Gondolat kiadó, Budapest 1993
Jung, C.G.: Az alkimiai konjunkció. Kötet Kiadó, Nyíregyháza 1994
Harner, M.: A sámán útja. Édesvíz Kiadó, Budapest 1997
Szász I..: Az élő fény árnyéka. Köröspatak kiadó, Budapest 1997
Tóth T.: Dob hangján utazva, Szakdolgozat, 2003



[1]             Jung, C.G.: Mélységeink ösvényein. Gondolat kiadó, Budapest 1993, p. 36.
[2]             Szász I..: Az élő fény árnyéka. Köröspatak kiadó, Budapest 1997, p.177.
[3]             Jung, C.G.: Az alkimiai konjunkció. Kötet Kiadó, Nyíregyháza 1994
[4]             Jung, C.G.: Emlékek, álmok, gondolatok. Gondolat Kiadó, Budapest 1987 p.68.
[5]             Horwitz, J.: All life is connected – the shaman’s way. 1990. magánkiadás
[6]             Castaneda, C.: Mesék az erőről. Édesvíz Kiadó, Budapest 1998 p. 121.
[7]    http://hu.wikipedia.org/wiki/Tengri
[8]             Harner, M.: A sámán útja. Édesvíz Kiadó, Budapest 1997
[9]             Jung, C.G.: Mélységeink ösvényein. Gondolat kiadó, Budapest 1993 p. 231.
[10]          Jung, C.G.: Emlékek, álmok, gondolatok. 1987 p. 236.
[11]          Jung, C.G.: Mélységeink ösvényein. 1993. p. 100.
[12]          Harner, M.: A sámán útja. 1997
[13]          Tóth T.: Dob hangján utazva, Szakdolgozat, 2003
[14]          Jung, C.G.: Mélységeink ösvényein. 1993 p. 20.